Volt bent egy dongó. Vagyis először darázs, de mikor legközelebb kimentem, már dongó volt, gondolkoztam is, hogy talán ez olyan, mint a pokémonoknál, nem is születnek dongók, hanem a darazsakból változnak át, de később a kisebb példányt is megtaláltam az előtérben. Bennem van egy félelem ezek iránt, nem is tudom, miért, talán az lehet az oka, hogy ezek repülnek, és fájdalmat tudnak okozni, de így vagyok minden nagyobb repülő rovarral, de akár madárral is, csak az ritkábban repül be a házba, pedig nyilván nem tudna akkora kárt tenni bennem, lecsapni viszont nem akarom, mert csórikám nem tehet arról, hogy fogyatékos, és berepült. A darázzsal nem foglalkoztam különösebben, a dongó jobban cseszte a csőröm, de végül sikerült seprűnyéllel arrébb tolni az ablakban lévő virágot, és kívülről belökni jobban az ablakot, így sikeresen kirepült a kis rohadék. Utálom, hogy ezek képesek repülni. Kiskoromban nyugodt szívvel fogdostam meg a sáskákat, ma már két méterről kerülöm ki mindet, és nem tudom, mi változhatott. Ha társaságban vagyok, akkor rögtön elkezdek bűzleni a tesztoszterontól, és igenis, én aztán hú, meg úúúúúú, elsétálok a sáska mellett, nem zavar, ha dongó akar a számba repülni, de így egyedül végem van, ha berepül valami. A darázs még rendben van, azt megfogom pohárral, és kirakom, de a dongó annyira bazinagy, hogy egyszerűen tartok tőle. 

De így vagyok a gyíkokkal, és a békákkal, meg pajtásaival is, talán az lehet az egész hátterében, hogy apám amíg velünk is élt, nem volt gyakran otthon, csak nővérem, meg anyám reakcióját láthattam ezekre, akik sikoltozni kezdtek az ilyenek láttán, és az lett belém kódolva, hogy ezek a lények a világ legveszedelmesebb teremtményei, és oké, hogy nem kezdek el sikoltozni, ha meglátok egyet, de a pulzusom felszökik.