Szeretek éjjelente, mikor már az, akinek van esze alszik kimenni a tőlünk másfél percre lévő kivezetőútra, és bambulni bele a végtelenbe, nézni a sötét házakat, megörülni, ha valahol villanyt látok égni, elgondolkozni, mit csinálhatnak épp, ha wc-ben ég, akkor hogy kicsi, vagy nagy dolog-e (nem), ráadásul ilyen hidegben a cigarettafüstben is jó gyönyörködni, egész sokáig látni, ahogy repked. ...talán, ha utóbbit abbafejezném, nem köhögnék.

Esett a hó itt is, borzasztóan minimális, be sem fedte teljesen az utat, csak nyomait hagyta, jelezve, hogy nemsokára jön, vegyük elő a hólapátokat. Szeretem a havat, szép, ropogós, puha, egyszer játékból arconbasztak egy megfagyott, forgalmas utcáról felvett, félig lesózott, mocskos darabbal, az fájt, de azért szeretem. Ugyanakkor minden egyes alkalommal, amikor megjelenik, amikor sétálok benne, előttem van a kép, ahogy fagyoskodom a sportcsarnok előtt várva a tesitanárra, mert addig nem mehettünk be, amíg a tanár meg nem jött, noha első óránk volt, fél nyolc körül, és kúrvahideg, amikor jött az sms Zsanitól, miszerint "esik a hav *-*". Ő jobban szerette nálam a havat, imádta.

Plusz szeretek a kivezetőúton elbújni a kocsik elől, mert olyankor már késő van, és nem akarom, hogy kurvának nézzenek, viccesnek találom, hogy fogalmuk sincs arról, ki les rájuk az egyik fa mögül, miközben békésen kocsikáznak.