Halsütöde

Feljöttem vizsgázni minden mindegy alapon, tanultam, tudtam, de mikor az imént belenéztem a füzetembe, minden teljesen új információnak tűnt. Úgy volt, hogy majd a tanárnő irodájában fogok vizsgázni, azonban mint kiderült, ő épp vizsgáztat valahol. Nem megyek be. Elég volt a múltkori megaláztatás, amikor úgy beszélt velem, mint egy óvodással, és már-már fogyatékosnak állított be, nem hiányzik nekem az főleg egy olyan szaknál, amit amúgyis tervezek leadni, mert ha fejbelőnek hússzor sem tudnám megtanulni azokat a számításokat.

Ami azt illeti, ha fejbelőnek hússzor, még annyi esélyem sem lenne.

De nem. Ha valami, akkor ez a pénzügyes vonal nem nekem való. 33%-os lett a matek érettségim, ember, mire számítottam, hogy itt, egy gazdálkodás és menedzsmenten nem kell majd számolni annyit? Jézusom.

Adtam fel lottót, most először, szóval szombaton szépen megnyerem az ötöst, és virslin, meg mustáron fogok élni életem végéig, valamint egy borzasztóan lepukkadt albérletben lakni, csakhogy ne kelljen beszállnom a társadalmi szerepbe, és nyolc órát elbasznom naponta. Vagy tizenkettőt.

Még el is basznék, de nem tudnék kitalálni semmi olyan munkát, amit szeretnék csinálni. Abszolút nem. Persze tudom, munkakerülő, lusta disznó, kösd fel a nyakad, menj vidékre, egyszerűen úgy érzem, ha a világ legjobb munkahelye lenne, ha a Google-nál is dolgoznék, azt sem szeretném.

Najó de, azt igen, mert az inkább játszótér, mint munkahely.

Szerintem kint van a seggem.

Nem volt.

Bár farmer lenne az ünneplő nadrág is, komolyan olyan, mintha pizsamában lennék. A zakó még elegáns, meg istenfasza, de a nadrágnak a zsebeibe sem lehet pakolni, mert kicsi, vékony szar, és még puskázni sem lehet telefonnal rajta, mert csúszik.

Amit sajnos tavaly kellett megtapasztalnom, amikor logisztika vizsgán leesett a telefonom. Ciki volt, de a tanár szerencsére nem szólt, végül négyes is lett a vizsga.

Puska nélkül. Mert nem tudtam semmit kilesni.

Ami nagy szó.

A puska nélküli négyes, nem a nem tudok semmit kilesni, a szerencsétlenkedés már megszokott.

Legszívesebben 11-ig gépelnék minden faszságot ide, jobban megy az idő, mint a 9gag-el, mást meg nem lehet csinálni, mert egy rakat oldal le van tiltva, fészbukon sem lehet beszélgetni, se kommenteket nézni, se játszani a kis sárkányos aranyossággal, vagy a candy crush-al, bár az csak felbasz.

Jött velem szembe egy fószer, megkérdezte, hol van egy nemzeti dohánybolt, megmondtam neki, erre hallom magam mögött, hogy még két embertől megkérdezi, volt baja.

A trafikban úgy nézett rám a nő, mintha kiakarnám rabolni. Rohadtul úgy nézett. Kikerekedtek a szemei, és alig mert elfordulni, pedig még akkoris bűntudatom van, ha lecsapok egy legyet. A muslincánál nincs. Azok a kurva rohadékok, fogalmam sincs, mire jönnek, nincs semmi olyan a szobámban, mégis ha ennék mosollyal az arcomon egy sorozat közben, ott terem mindig három, és beakar repülni a számba.

Még októberben vettem kindertojást, reggel indulás előtt azzal szórakoztam. Van az összerakási útmutatón egy kis kép, amit elvileg belehet olvasni a kinder weboldalán webkamerával, persze nem ment sehogy, így szépen visszahajtogattam a tojáskába, és elhoztam ide, hogy kidobhassam az első kukába, ha valamitől megakarok szabadulni, és nem szimpla szemét, sosem otthon dobom ki, mert sajnálni tudom a tárgyakat is, inkább elviszem magammal valahová, és ott vágom kukába, nem gondolkozom azon, hogy szegény kicsi izébizé, és kukázom ki.

Áh faszom, inkább imádkozom, hogy ne merüljön le a telefon, és sétálgatok a városban a buszig. 

Bántó időről-időre tapasztalni, hogy az emberek mennyire, pontosabban, hogy én gondolok rájuk, gondolok bizonyos emberekre, majdnem mindenkire, akivel tíznél több pozitív mondatot váltottam, azonban azt kell észrevennem folyamatosan, ahogy telik az idő, úgy kopnak el ezek az ismerettségek, úgy vésznek a homályba szépen lassan egyesével az összes. Pedig én gondolok arra, mi lehet velük, én gondolok arra, mit művelnek mostanság, gondolok rájuk, és nem azért, mert unatkoznék, mert épp rohadtul nincs mit csinálnom, egyszerűen ha nem is látszik egyáltalán, nekem fontosak ezek az emberek, mindössze mindig félek, hogy a hogy vagy után elapadna a beszélgetés, az meg olyan kis szánalmas, hogy írok, aztán elcsendesedem, és nem azért, mert nem lenne mit mondanom, csak ha érzem a válaszban az unottságot, rögtön kombinálni kezdek, hogy biztosan zavarok, hogy biztosan idegesítem, hogy biztosan imádkozik, mikor köszönök váratlanul el. De ki gondol rám? Kinek juthatok én az eszébe legalább félévente egyszer, hogy mi lehet velem, ki gondol rám kellemes emlékekkel, ki az, akinek egy kicsit is számítok, ha nem is mutatja ki? Van most ez a lány.. jól elvagyok vele, nem tagadom, aranyos, kedves, de nem merek így belebonyolódni, legutóbb is mi lett a vége, nem akarok ismét hazudni egy embernek, nekem sosem célom ártani a másiknak, persze az önző ember belőlem is előtör bizonyos esetekben, a rettentően sértő oldalam megmutatkozik, ha elborul az agyam, de nem akarok ártani, nem akarok bántani, vannak helyzetek, mikor nem megy nekem, nem megy a lelkemnek, mert vagy nem vagyok rá kész, vagy egyszerűen félek, rettegek attól, hogy úgyis vége lesz, hogy úgyis fájni fog, és nem akarok érzéseket kialakítani, mert borzasztóan jól tudom, hogy mi lesz a vége, hogy majd megelégelik azt a szar humorom, hogy majd a pokolba kívánnak, amiért nyaggatok, amiért önzősködöm, hogy majd elküldenek, pedig én próbálom kezelni az embereket, próbálok alkalmazkodni, igyekszem nem bántani senkit, mindössze nem akarok egyedül maradni. Minden kibaszott alkalommal. Ha csak arra gondolok, hogy összejön valakivel, és most nem kapcsolatra gondolok, akár egy mindennapos beszédre, akár egy haverságra, egy barátságra csúnyán szólva, majd ez eltűnik, mindig azt érzem, legalábbis az esetek többségében, hogy én vagyok az, aki koppan, nem ő. Nem akarom, hogy koppanjon bárki, nem akarom, hogy "akkor ha nekem fáj, ő dögöljön is bele", csak fáj, hogy míg én hiányolom a társaságát, ő nem az enyém. Nyilván ártottam én is embereknek, amit sajnálok, nyilván okoztam fájdalmat, akaratomon kívül játszadoztam, holott nem akartam, mégis .. én nem ezt érdemlem. Bennem sosem mozgott az, hogy miképp tudnék ártani valakinek, nem akartam, hidd el, hogy nem akartam bántani senkit, és mégis megtettem, nem akartam csalódást okozni annyi embernek. Tényleg nem. Azt akartam, hogy úgy gondolják, rám számíthatnak, csak szerettem volna, ha számítok, csak szerettem volna, ha fontosnak tartanak. És fontos is voltam sok esetben mindaddig, míg a probléma megvolt. Miután elmúlt a fájdalom egy történés után, miután jobban lettek, máris megszűntem létezni, szeretek segíteni, szeretem, ha számítok, nem várom el, hogy akkor legyünk örök barátok, de legalább ne lennék papírzsebkendő.

A lényeg, hogy jól éreztük magunkat. Ettünk, meg ittunk, meg séta, meg ilyesmi. Minden bizonnyal, máskor megint. Vagy valamit elcseszek, és nem, ezt persze sosenem lehet tudni.

De azokat a kúrva mozgólépcsőket még mindig nem bírom különösebben.

Szétszedésre kerül a karácsonyfa, egészen jól bírta, aztán egyik napról a másikra kezdte el rohadtul dobálni a tűleveleit, sajnálom, mert szeretem a fényét, meg az illatát, meg a kinézetét, de már igencsak január vége közeledik, és illő szétkapni.

Szegény kicsi fa.

Emmeg egy mókás videó Heisenberg összerezzenéséről :D

És ezért nem szabad 5 órával korábban lefeküdni az elmúlt pár naphoz képest, mert a drága agyam úgy fogja fel, hogy ez csak egy kis szundi, és 3-4 óra múlva tökéletesen kipihenten ébredek a hajnal közepén. Már megvolt a játszótér, tettem-vettem, és mire indulnom kéne, úgy, de úgy aludnék majd.

Sikerült úgymondván megnyugtatnom magam a jövőt illetően, jelentkezek most pár szakra pestre is, gödöllőre is, nameg vissza gyöngyösre, ha felvesznek, albérlet kutatás, és próba, mert amin most vagyok azt biztos, nem tudnám befejezni, ez a pénzügy meg a számvitel borzasztóan nem az én világom, nem is tudom, hova gondoltam, nem vagyok az a matekzseni fajta.

Ha pedig nem vesznek fel, pár hónapot, esetleg egy évet lehúzok itthon munkával, majd ha összejön egy alap, keresek külföldön munkát.

Én szeretem ezt az országot, sajnálom az egész múltat, ahogy vergődtünk, és igazából nem is hibáztatom azt a világhírű magyar mentalitást, mert gondoljunk csak bele, tényleg nincs sok dolog, ami miatt rámosolyoghatunk a másikra. Persze jön ide a finn, jön ide a francia, jön ide a német, és mondja, milyen goromba a magyar, majd visszautazik a gazdaságilag jól megálló országába, ahol csak-csak több a lehetőség, pedig mi sem vagyunk kevésbé jobb emberek, mindössze a többi ország, a történelem, a rosszul megválasztott kormányfők szépen sorban kibasztak velünk.

Persze, hogy nem vagyunk vidám nép, ha a többség hónapról-hónapra él.

Azonban tudom, hogy szükségem van egy teljesen más közegre, egy új környezetre, ha felvesznek, és albérlet, akkor ott próbálom meg megtalálni a jót, ha pedig majd külföld, akkor ott.

Persze tudom, hogy külföldön sem lehet jobban félretenni, hogy ott sem leszek gazdag, de ha nélkülözök, jobban, mint itt. Azt meg tudok, elélek én egy évtizedig is virslin meg mustáron, és alszom én 10 fokban is két pulóverben, azzal szerencsére nincs gond.

Max tüdőgyulladást kapok, és meghalok, dehát na, megesik az emberrel.

Ha mégsem halok meg, és lesz egy kis pénzem, akkor meg veszek egy biciklit, és elindulok európába csak azzal.

És ha nem ütnek le, nem ütnek el, és nem késelnek meg sehol, akkor szerintem megölöm magam a végén, mert a franc se akar visszakerülni a mókuskerékbe.

HÁH!

Holnap főváros, ma korán lefekvés. Persze, hogy nem fog menni, befekszem majd az ágyba, elkezdek forogni, és forogni, és forogni, ideges leszek, amiért nem tudok elaludni, arra gondolok, na és akkor, max fáradt leszek, másnap pedig megbánom, amiért nem próbálkoztam tovább az alvással. 

 Tényleg rákéne állnom a 4 órás alvásokra, mert kipihentebb az ember utánuk, mint egy hosszú nyolcas után, csak ahhoz 2x4 óra kéne egy nap, amit nyilván nem tudnék mindig megoldani, olvastam is valahol pár hónapja, hogy márpedig az lenne a jobb módszer, és nem kapcsolódik ide, de a kisgyerekek nem azért nem akarnak aludni éjjel, és vannak tele energiával, mert az óvodában is van kötelező alvás, és ott feltöltődnek? Ami egyébként totál hülye helyen van, mert felkeltünk hétkor, vagy a franc tudja már, és délben már aludni kellett, miért. Soha nem akart senki, feküdtünk ott az ágyakban nagyon kényszeresen, mindenki sorra ment ki wc-re, mert addig sem kellett aludni, én kicsit túloztam, mert kimentem az elején, visszamentem a végén, de úgy az egész alvásnak az oviban nem volt értelme.

Arra nem emlékszem, volt-e pizsama, vagy utcai ruhában feküdtünk le. Mármint ez a kimegyek elején, visszamegyek végén beragadt, főleg, amikor a néni megkérdezte, hát te hol voltál, és mondtam, hogy mosdóban, nagyon figyelhettek ránk egyébként, mindegy, de az óvónő akkor öltöztetett egy lányt. Vagy lehet, hogy csak a pulóvert adta rá? Vagy... nem tudom.

Azt viszont tudom, hogy a ygerekek mindig mondogatták, hogy a porsche milyen jó kocsi, de nekem fogalmam sem volt róla, melyik lehet az, és mindig borsóra gondoltam. 

Meg hogy zászló volt a jelem. 

Ha pincsikutya éjjel, mikor már szeretnék aludni elkezdi basztatni a tálkát, amiben eledelt szokott találni, de azon pillanatban nem, épp még van erőm feltápászkodni az ágyból, nem csak ráüvölteni, és adok neki egy kicsit, miért ül le a tálkától 2 méterre, és néz úgy, hogy reggel ugyanúgy látom a kaját? Tálkafétises a kutya? Vagy csak szereti a hangját, ahogy a járólapon zörög, és tolja? 

Igen, őhm...

:D !

Szóval legközelebb inkább akkor írok ilyen postot, ha már kész az új blog, és már egy hete rendszeresen oda is írok. Mindenesetre kööszönöm a leveleket, azért nem feleltem, mert meg sem csináltam, úgy voltam vele, hogy majd ha létrehoztam, akkor szépen elküldözgetem a címet.

Aztán rájöttem, hogy amiért másikat csináltam volna, nem is érdekel úgy igazán, csak bátran, nem értem, de bátran, egy olyan dolog miatt meg mégsem hagyom itt ezt a kis nyomorultat, amit nem is értek igazán.

Aki meg már évek óta bele-belenéz a blogba, azt tudhassa, hogy az ilyen megnyilvánulásaim általában tartanak egy napig, két napig, egy hétig, esetleg egy hónapig, de szívemhez nőtt a blogol, klassz embereket ismerhettem meg, és a blogom ha töröltem volna, úgyis visszajövök előbb-utóbb, és akkor megint jöhetett volna a sablonhoz való képek feltöltögetéseee, az aláírások kéregetésee, amivel egyesek még tartoznaak, persze nem kötelező, csak... emlékeztető, hogy még áll az ajánlat.

Tehát huh.

HOSSZÚ SZÜNET VOLT EZ!

( Aki meg eddig nem érti a postot, nem is fogja, mert töröltem az előzőt )

Amúgymeg hamár így szóba is került. Ha megnyitjátok a kedvenceket, és ott látjátok a nevem, márminthogy én titeket, akkor is esetleg, ha van kedve az embernek, lehet nevet leírni papírra, lefotózni, elküldeni méreteznés, kutyafasza nélkül, azt én megoldom. Nincs kedvem egyenként levelezgetni.

Szóval have no fear, stan is here.

Mindig a here-t herének olvasom.

A here vicces szó.

Nem annyira vicces, mint a sztrapacska, amit annyiszor hangoztatok névként, hogy már kevésbé gondolok az ételre kimondása/leírása közben.

Fogok feladni jövőhéten lottót, és szombaton nyerek. Nem biztos, hogy telitalálattal, de nyerek.

Tettem két tollat az orromba, és azt játszottam, rozmár vagyok.

Sírtam volna, ha felkelek a székből, elbotlok, és előrezuhanok felnyomván a tollakat az agyamba.

Nagyon... sírtam volna.

Sírtam volna, vagy inkább leköt az üvöltözés?

Majd egyszer kipróbálom.

Akartam menni sétálni, ha már az alvás nem megy, de mikor megláttam a holdat, és az átfutó fátyolfelhőket előtte, az elég is volt ahhoz, hogy tizenöt percig bámuljam a ház oldalának dőlve. Van valami túlvilági az esti égbolt látványában. 

 Írtam neki. Noha már több, mint egy év telt el, és noha akkor fájdalmat okozott, nem gondolom azt, hogy utálnom kéne, azt viszont annál inkább, hogy talán szüksége lehet valakire, aki segíthet. Amúgyis mire megy az ember azzal, ha utálkozik, és köpköd, persze vannak pillanatok, persze vannak bűnök, persze, én is, bár az én utálatom sem nevezném kifejezetten utálatnak, egyszerűen csak szeretném, ha ebben a szent percben megdöglenének, nem akarok én szenvedést, nem akarok lassút, csak most múljanak el, hogy másnak ne okozhassanak akkora fájdalmat. És persze, rendben, közöm sincs hozzájuk, de tudom, mit tettek, és ennyi is elég. Pontosabban közöm van, csak közvetetten. 

Mindenesetre kíváncsi leszek a reakcióra. Hogy elfogadja-e, vagy elsiklik felette.

Azt pedig egyenesen utálom, hogy január 18-án nem fagyok szét, ha pólóban, és széthúzott széldzsekiben indulok útnak éjjel.  

Le kell cserélnem a csengőhangom, valahányszor hívnak, és nem órán vagyok, megvárom, míg bejön a gitár a Carry on my wayward son címmel ellátott Kansas számban, amit nem mindig vár ki a hívó fél.

Már ha van rajta hang, az esetek 90%-ban nincs.

Igazából már nem is tudom, miért, még középsuliban szoktam rá arra, hogy napi 24-ben rezgőn van, mert a franc se kapcsolgatta délután, aztán másnap vissza, nincs nekem arra napi 4 másodpercem.

Pókhálókat égettem öngyújtóval, ami remek szórakozásnak bizonyult, majdcsak magamra gyújtom a házat véletlen egyszer.

Amikor telefonozok, a hüvelykujjam körmével mindig kocogtatom a telefon oldalát.

A hüvelykujjam is használom hozzá, nem szedem le a körmöm, és úgy viszem véghez mindezt.

Szerintem akkor hánynék.

Ezekkel a kényszermozgásokkal már magam idegesítem, ha játszogatok valami aranyos kis járkálós bizbasszal, amikoris ugyebár a billentyűzet bal felét használom, akkor a caps lockot ütlegelem a kisujjammal.

Próbálom megállni, hogy ne basztassak folyamatosan valamit, de nem megy.

Ez

nem szomorít el, majd ha elromlik a caps lock, bánatos leszek.

A telefonon viszont érezni, ha végigsimítja az ember a körömbaszkodást.

Node legalább jött a fails of the week.

Van egy tehén, aki még 5 éve bejelölt fészbukon, csakmert azonos keresztnévvel vagyunk ellátva, akkoriban még buta voltam, visszajelöltem, pár hónapra rá írt is, mikor épp suliban volt, a barátnőjével múlatták az időt. Megkérdezte/ték, fogyatékos vagyok-e, merthogy úgy nézek ki, persze nem löktem vissza, hogy veletek meg kész csoda, hogy képes elindulni a busz reggelente, mert csak azt értem volna el, hogy ők is belelendülnek, inkább normális választ adtam, majd szépen illedelmesen elköszöntem. A nagyobb tehén, aki névrokon délután bocsánatot kért, de áj dont giv ö fákk. Pár napra rá töröltem, és nemrég ismét bejelölt. 

De ilyenkor komolyan mire gondol?

Hála a jó égnek az öt év alatt felfedeztem a tiltás nagyszerű opcióját.