Bántó időről-időre tapasztalni, hogy az emberek mennyire, pontosabban, hogy én gondolok rájuk, gondolok bizonyos emberekre, majdnem mindenkire, akivel tíznél több pozitív mondatot váltottam, azonban azt kell észrevennem folyamatosan, ahogy telik az idő, úgy kopnak el ezek az ismerettségek, úgy vésznek a homályba szépen lassan egyesével az összes. Pedig én gondolok arra, mi lehet velük, én gondolok arra, mit művelnek mostanság, gondolok rájuk, és nem azért, mert unatkoznék, mert épp rohadtul nincs mit csinálnom, egyszerűen ha nem is látszik egyáltalán, nekem fontosak ezek az emberek, mindössze mindig félek, hogy a hogy vagy után elapadna a beszélgetés, az meg olyan kis szánalmas, hogy írok, aztán elcsendesedem, és nem azért, mert nem lenne mit mondanom, csak ha érzem a válaszban az unottságot, rögtön kombinálni kezdek, hogy biztosan zavarok, hogy biztosan idegesítem, hogy biztosan imádkozik, mikor köszönök váratlanul el. De ki gondol rám? Kinek juthatok én az eszébe legalább félévente egyszer, hogy mi lehet velem, ki gondol rám kellemes emlékekkel, ki az, akinek egy kicsit is számítok, ha nem is mutatja ki? Van most ez a lány.. jól elvagyok vele, nem tagadom, aranyos, kedves, de nem merek így belebonyolódni, legutóbb is mi lett a vége, nem akarok ismét hazudni egy embernek, nekem sosem célom ártani a másiknak, persze az önző ember belőlem is előtör bizonyos esetekben, a rettentően sértő oldalam megmutatkozik, ha elborul az agyam, de nem akarok ártani, nem akarok bántani, vannak helyzetek, mikor nem megy nekem, nem megy a lelkemnek, mert vagy nem vagyok rá kész, vagy egyszerűen félek, rettegek attól, hogy úgyis vége lesz, hogy úgyis fájni fog, és nem akarok érzéseket kialakítani, mert borzasztóan jól tudom, hogy mi lesz a vége, hogy majd megelégelik azt a szar humorom, hogy majd a pokolba kívánnak, amiért nyaggatok, amiért önzősködöm, hogy majd elküldenek, pedig én próbálom kezelni az embereket, próbálok alkalmazkodni, igyekszem nem bántani senkit, mindössze nem akarok egyedül maradni. Minden kibaszott alkalommal. Ha csak arra gondolok, hogy összejön valakivel, és most nem kapcsolatra gondolok, akár egy mindennapos beszédre, akár egy haverságra, egy barátságra csúnyán szólva, majd ez eltűnik, mindig azt érzem, legalábbis az esetek többségében, hogy én vagyok az, aki koppan, nem ő. Nem akarom, hogy koppanjon bárki, nem akarom, hogy "akkor ha nekem fáj, ő dögöljön is bele", csak fáj, hogy míg én hiányolom a társaságát, ő nem az enyém. Nyilván ártottam én is embereknek, amit sajnálok, nyilván okoztam fájdalmat, akaratomon kívül játszadoztam, holott nem akartam, mégis .. én nem ezt érdemlem. Bennem sosem mozgott az, hogy miképp tudnék ártani valakinek, nem akartam, hidd el, hogy nem akartam bántani senkit, és mégis megtettem, nem akartam csalódást okozni annyi embernek. Tényleg nem. Azt akartam, hogy úgy gondolják, rám számíthatnak, csak szerettem volna, ha számítok, csak szerettem volna, ha fontosnak tartanak. És fontos is voltam sok esetben mindaddig, míg a probléma megvolt. Miután elmúlt a fájdalom egy történés után, miután jobban lettek, máris megszűntem létezni, szeretek segíteni, szeretem, ha számítok, nem várom el, hogy akkor legyünk örök barátok, de legalább ne lennék papírzsebkendő.