Felvettem a konzulensem szkájpra, mert gondoltam, gyorsabb mintha ímélt írnék, holnapra kellett volna a válasz. Én eleve szeretek hangulatjeleket használni, de itt nyilván nem pötyöghettem minden sorom végére, mégiscsak a konzulensem, annyira kellemetlen volt vele beszélni, eleve, ha valaki nem használ a beszédében hangulatjeleket, az nekem olyan, mintha bambán ülne a gép előtt, néha elcsöppenne a nyála, és úgy gépelne, mint egy zombi, nem szeretem, persze van mód arra, hogy éreztessék a dolgokat, de ha azokkal az eszközökkel sem élnek, olyan, mintha egy robottal beszélnék. És itt úgy éreztem, én vagyok a robot, mert a konzulensem amúgy jófej, egyáltalán nem az a karótnyelt típus, de akkoris igyekeztem magam moderálni, 1-2 mosolygós fej becsúszott, hogy mégse érezzem magam annyira cikis helyzetben, de amúgymeg végig.. fura volt a szituáció. Hála a jó égnek elköszönt, miután megbeszéltük a dolgot, nem kellett azon gondolkodnom, hogy akkor most nekem kell-e elköszönni, vagy el sem kell, vagy mivan. Megdícsérte a képem, amin olyan fejet vágok, mint egy kettékúrt nyúl.

Sztrapacska aranyhalam szomorú, látni rajta. Szomorú a kisugárzása. Kéne neki venni egy másik aranyhalat, mert még mindig egyedül van, de a helyi kisállatban nincs ekkora, csak nagyobb, az meg felzabálná, amitől mégszomorúbb lenne.

Régen akkoris jobb zenéket alkottak.