Nincs különösebben kedvem senkivel beszélni.

Szomorú vagyok, amiért nem beszélek egész nap senkivel.

Néha becsúszik 1-1 társalgás, ami jobb esetben tart 10 percig, amiknek mégis örülök.

Ha nem erőltetett szar.

Ha sikerül beszélnem hanggal, jó kedvem lesz, amiért beszélhettem valakivel hanggal.

Szeretnék lefeküdni, és átaludni egy évet, ami közben magától megjavulna a gondolkodásmódom, a hozzáállásom, a minden.

Elvégre mindenki csak boldog szeretne lenni, hát miért nem tudunk felhőtlenül, úgy igazán örülni annak, hogy a másik tökéletesen van nélkülünk, miért kell önzeni.

Különösebb szándék nélkül nézegettem az ongyilkos.com-ot, ahol leírják, hogyan lehet valaki öngyilkos, ugyanakkor ott a telefonszám oldalt, ha segítség kéne.

Szerintem, ha higítót innék, az fájna.

Felkéne hívnom azt a számot.

Nem fogom

Megkérdeznék, miért, nem akarok én panaszkodni, sosem az a célom egy beszélgetés kezdeményezésekor, hogy panaszkodjak, persze van, hogy odajut a téma, és szimplán kicsordul, de alapból így külön-külön személyeknek nem szeretek. Ezért jó ez a kis blog, még ha nem is merek teljesen őszinte lenni, írhatok.

Miért nem merek, nem olvas senki olyan, aki miatt ne mernék.

Talán mégis.

Nem akarok

vagyis

minden emberben felmerülne minden, nem lennék az őszinte szavaktól különösebb seggfej, vagy bunkógeci

de mindenki a másik szemében a szálkát, sajátban a gerendát sem.

Nem akarok seggfejnek, vagy bunkógecinek Tűnni.

Kéne vennem megint altatót, és aludnom.

Megspórolnám a gondolatokat.

Víz, gyógyszer az ágy mellett, felkelek, beveszem, mosolygok, visszafekszem. Újra, és újra, és újra, és újra, és újra, és újra, és újra.

Nem vagyok alkalmas

asszem, semmire.

Régen tudtam sablon dolgokat választékosan elmondani, köznyelven segíteni, ha valakinek gondja volt.

Már azt sem, alapból

érdekelni érdekel, de egyszerűen csak vakarom a fejem utána, mit mondjak erre

ha kell egyáltalán valamit. Ha sikerül valamit, valami erőltetettet.

Nem vagyok alkalmas emberi kapcsolatokra

Szerelemre

Barátságra

Ha éreznek is irántam gyengéden, az fellángolás.

Alkalmas vagyok fellángolások keltésére.

Alkalmas vagyok önmagammal kicseszni a naivságommal.

Önpusztítani alkalmas vagyok.

Alkalmas vagyok valamire.

Egyszerűen

másokkal történnek dolgok, mások élik a kis világukat, nekem minden nap ugyanaz, és minden nap azon kapom magam, hogy bazdmeg, már eltelt egy hónap, már eltelt kettő, már február van, most volt újév.

Mondják, mozduljak ki.

Hova mozduljak ki. Kimozdulni nem olyan jó egyedül, mehetnék sétálni, mehetnék moziba, mit segítene.

Szimplán nem élek olyasvalaki közelében, akivel kilehetne mozdulni.

Ha lenne kivel, kimozdulnék.

Nincs kivel, de ha fővárosban lennék, ahol sok az ember

nem tudom, akkor szakítanának-e rám időt egyáltalán.

Nagy számok alapján, csak-csak.

Talán.

A gépházamban van kék neon.

Nem akartam kék neont, nem akartam neont a gépházba. Az az olyanoknak jó, akihez mennek, és mondják nekik, de király, hogy kék neon van a gépházadban.

Csak én nézhetem, ahogy létezik ebnne a kék neon.

Másik gépházat akartam, csak felhívtak, hogy az kicsi.

Már egy éve van meg a kék neonos gépház, de még mindig nem szeretem különösebben.

Ha tudnám, hogy kell, lekötném a kék neont, hogy ne világítson.

Előbb-utóbb kiég.

Akkor majd sajnálni fogom, hogy már kék neonom sincs a gépházamban.

Inkább megpróbálok lassan-lassan aludni egyet, és reménykedem benne, hogy amikor felkelek

ismét fogok tudni aludni egyet.

Emozene