Halsütöde

Milyen kár is, hogy a múltban elkövetett hibáinkat nem hozhatjuk helyre csakúgy. Ha megbántunk valakit, nem elég egy szó, ha ártunk magunknak, nem elég egy sebtapasz, ha tönkreteszünk valamit, nem elég egy ragasztó, tovább kell élni a tudattal, a hibákkal, el kell viselni, hogy időről-időre megmutatkozik hatásuk, ha csak kósza gondolatok erejéig is, amik mégis annyira befúrják magukat az agyba, olyan agresszív, olyan erőszakos módon képesek kihatni, hogy lehetetlen nem gondolni arra, mi lett volna, ha. Tudom, már túl kellett volna lépnem, már nem kéne, hogy ennyire bántson, de mégis. Borzasztóan szerettem egykor Zsanit. Ő kereste a társaságom elvétve utána is, amire gyakran elutasítóan reagáltam, holott talán elmondta volna, tudtam volna rá hatni, de legalább nem lettem volna egy bunkó senkiházi, mikor utoljára beszéltünk. Talán megmenthettem volna. És ez a tudat, hogy részem volt egy ember halálában, akit szerettem, hogy cserben hagytam, hogy ellöktem, ez az, ami még kitudja, meddig fog kínozni. Amikor ősszel vége lett egy másik lánnyal, féltem. Nem akartam, hogy ő is rossz döntések sorozatát hozza meg, nem akartam, hogy neki is baja essen, nem akartam cserben hagyni. Rettegtem attól, hogy megismétlődik, mert ahogy Zsani szíve, úgy az övé is a helyén van, pusztán borzasztóan naiv. Fájóan sajnáltam azt a lányt mindazért, amit átélt, mindazért, amit tettek vele, mert tudom, hogy jó ember, csak buta. Ha meglenne rá a lehetőségem, sok dolgot tennék másképp. Ha meglenne rá a lehetőségem, Zsani még élne, és én sem érezném minden nap egyre jobban, hogy elvesztek mindent, beleértve az eszem is. Zsani miatt próbálok kedvesebb lenni azokkal, akiket egy parányit is szeretek, szerettem valamikor, még ha baromi nehezemre is esik olykor. De sosem tudhatjuk, mikor beszélünk valakivek utoljára.