Nem szeretem kifejezetten, ha egy festő, egy szobrász, egy író, egy alkotó beszél, elemzi az alkotását. Persze tudom, mennyire fontos ez, hisz írhat róla 100 kritikus, ha 1 sem találja el, miről is szól valójában az adott mű, mégis, mikor egy ilyen interjút hallok, az valamilyen szinten elkedvtelenít. Persze embere válogatja, lehet visszafogottan beszélni valamiről, és lehet... nem beképzelten, csupán önbizalommal megtelve, ami egy ilyen beszélgetés során úgy csapódik le, mintha egy magát magasabb rendűnek képzelő személy áradozna az alkotásáról.

Nyilván sok esetben büszkék is lehetnek az adott műre (noha egy publikálás nem vezet arra, hogy az már olyan jó is, de emmár más téma), és nyilván kell is, hogy szeressék azt, amit összeműveltek, mégis nekem a legtöbb esetben az ilyen interjúk az ellenkező hatást váltják ki, mint ami a céljuk lenne.

És csináltam egy gyönyörűséget. Mint látható, élénk színeket használtam, mik valósággal életet leheltek eme alkotásba. Jól jellemzi mind a társadalmi rétegződést, mind az emberi pazarlás hátulütőjét.