Ma láttam a buszmegállóban Csillagszeműt. Először csak az ismerős hajzuhatagot pillantottam meg, majd felém fordult. Nem is tudom, nem érzek iránta semmit, már barátságot is alig, elvégre hónapok óta konkrétan nem beszélgetünk, csak a szülinapi-névnapi dolgok mentek, és kész is, mégis, mikor megláttam, a lábam remegni kezdett, a szívem kalapálni, és beakartam ugrani az első busz alá. Tagadhatatlan, hogy mindig a szívemben lesz, mindig jelenteni fog valamit, de noha a szervezetem igen, én nem gondolom úgy, hogy indokolt lenne ez a reakció.

Senki esetében, hát még olyanéban, aki noha régen el sem tudja képzelni, mennyit jelentett, most csak egy kedves ismerős, akinek köszönök az utcán. Utálom magam, amiért talán épp Zsani óta egy semmi vagyok. Előtte is voltak furcsa dolgaim, de az eset után volt a törés, az a törés, aminek következtében függök az emberektől, mégis hihetetlen magasról teszek rájuk. Szükségem van arra, hogy szóljanak hozzám, hogy beszélgethessek, mégis nem számít, milyen gyakorisággal teszem mindezt, nem alakul ki bennem különösebb kötődés a másik iránt. "Csak az fáj, hogy mennyire nem fáj semmi" mondhatnám, és talán ennek pozitívnak kéne lenni, hisz ha az ember nem képes különösebben érezni, nem tudják megbántani, megsérteni, mégis borzasztó érzés ilyennek lenni.

Persze vannak pillanatok, mikor hiányoznak arcok, mikor kicsit megbánom, hogy megszakítottam ezzel meg azzal önszántamból a kapcsolatot, de ezek viszonylag hamar elmúlnak, és rájövök, mennyire nem érdekelnek. Én igenis kívánom azt, hogy ne így legyen, igyekszem tenni ellene, és nyilván más szemével ez baromi egyszerűnek tűnik, hisz csak nem kell faszfejnek lenni, aki kizárólag arra használ mindenkit, hogy elűzze az unalmát, és ne golyózzon be a telejs magányban, de nem az.

Nem is tudom, szarfosszar.