Ilyenkor késő ősszel, télen mindig nehezebb. Sokkal több dolog emlékeztet Rá, a kinti idő, a hangulat, amit lefest, a a hideg levegő, a fázás, a meleg radiátor.

Ilyenkor késő ősszel, télen megy el az életkedv, ilyenkor taszítok, ilyenkor próbálok ráébredés után kétségbeesetten kapaszkodni abba a pár emberbe, akikkel tartom a kapcsolatot, ilyenkor fejeződik be minden beszélgetés két perc után, ilyenkor nem írok másokra, mert nem tudom, kívánják-e azt, hogy írjak, vagy csak sóhajtanának egyet, és felelnek valami sablonnal, majd puszta illemből visszakérdeznek, csak hagyjam őket békén.

Ilyenkor késő ősszel, télen fáj. Az idő miatt, az idővel járó dolgok miatt.

Mondják az okosok, hogy az idő mindenre gyógyír, az majd elfedi, elfeledteti a sebeket. Az ilyen sebeket képtelen. Amik akkor keletkeznek, ha valaki, aki fontos volt elmegy örökre, azokat nem. Épphogy erősíti azt, minél tovább haladunk, annál több idő telik el Nélküle, annál hosszabb ideig nincs velünk, annál többet szeretnénk megosztani Vele. Persze érezhetjük jól magunkat hetekig, hónapokig, évekig, de akárhányszor arra gondolunk, aki örökre elment, mindig kicsit jobban fáj.